A „growth mindset” kutatás napjainkban - Hozhat-e valódi változást a fejlődésorientált szemléletmód az életünkbe és a társadalomba?
A „growth mindset” kutatás napjainkban - Hozhat-e valódi változást a fejlődésorientált szemléletmód az életünkbe és a társadalomba?
Bevezető:
A growth mindset, vagyis fejlődésorientált szemléletmód (de találkozhatunk a fejlődésszempontú gondolkodásmód, fejlődési szemléletmód, növekedési szemléletmód kifejezésekkel is a magyar fordításokban) kutatását elsődlegesen Carol Dweck pszichológus professzor nevéhez kötik, aki a 70-es 80-as években kezdett el először a témával foglalkozni. Dweck a „mindset” kutatásaihoz kapcsolódó munkáiban két fő szemléletmódot különít el abban az értelemben, hogy miként tekintünk a tulajdonságainkra és képességeinkre. Ebből egyik az ún. fixed mindset, vagyis „rögzült szemléletmód”, melynek lényege, hogy önmagunkra, mint befejezett, változásra csak nagyon korlátozott mértékben képes entitásra tekintünk, egyfajta adottságként kezelve mindazokat a jellemzőket, amivel a személyiségünk rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy változást elsősorban nem magunkban, hanem a külvilágban, a körülményekben tudunk létrehozni. A fejlődési szemléletmód ezzel szemben plasztikusnak, változásra képesnek tartja az egyén tulajdonságait, képességeit, intelligenciáját. Hangsúlyozza a törekvés és kitartás mint a fejlődést támogató viselkedési formák jelentőségét.
Carol Dweck munkássága sok további kutatásnak adta az alapját és egyre több vizsgálati eredmény lát napvilágot, amely a fejlődésorientált szemléletmód eredményeivel és gyakorlati alkalmazhatóságával foglalkozik.
Ebben a cikkben ismét egy, a Huberman Lab csatornán készült beszélgetés magyar nyelvű összefoglalóját olvashatjátok, ahol a vendég Dr. David Yeager, a Texasi Austin Egyetem pszichológia professzora. Yeager napjainkban a growth mindset téma egyik vezető kutatója, aki különösen nagy hangsúlyt fektet a fiatal korban elérhető eredményekre, ezen belül is a leszakadó diákok felzárkóztatására. Ehhez kapcsolódik legutóbb megjelent könyve is, a „10 to 25” (magyar nyelven még nem adták ki). Kutatási területének jelentős részét képezi továbbá a „stress-enhancing mindset” is, amely azzal foglalkozik, miként tudjuk a stresszválaszainkat tudatosan átkeretezni annak érdekében, hogy a stresszre mint hasznos, a képességeinket erősítő és teljesítményünket fokozó erőforrásra tudjunk tekinteni.
A fejlődésorientált szemléletmód valódi jelentése
A Huberman Lab podcaston a beszélgetést a fejlődésorientált szemléletmód fogalmának tisztázásával kezdik. Yeager úgy határozza meg: a fejlődési szemléletmód az abba vetett hit, hogy a képességeid és a lehetőségeid adott területeken javulhatnak. Elmondja, hogy azért érdemes tisztázni a fogalmat, mert sok félreértés látott napvilágot a growth mindset körül. Egyik ilyen tipikus félreértés az, hogy ez a szemléletmód mindössze annyit tesz: „ha erősen próbálkozol, bármit elérhetsz”. Ám amit valójában jelent: megfelelő erőfeszítéssel, megfelelő körülmények között és a megfelelő támogatással a változás lehetséges. Yeager nem egy csodapirulaként tekint a fejlődési szemlélet gyakorlati eszközeire, hanem egy nagyobb eszköztár részeiként kezeli azokat, eredményességüket pedig nagyban meghatározza, van-e támogató környezet egy adott gyermek vagy felnőtt körül, ahol a megtanult új szemléletmódját kamatoztathatja. Amennyiben ez adott, akkor akár csodával határos mértékű változások is elérhetők, ráadásul hosszú távon is.
Growth mindset a gyakorlatban, a „bölcs beavatkozás” módszere
Yeager-ék a gyakorlati alkalmazás lehetőségeivel kapcsolatban 2019-ben publikáltak egy vizsgálatot a Nature magazinban. A vizsgálatban 14-15 éves (kilencedik évfolyamos) diákok vettek részt. Egy három lépcsős módszert alkalmaztak, kétszer 20-25 perces blokkokra osztott online foglalkozás keretében, melynek célja, hogy átadja a fejlődésorientált szemléletmódot a diákoknak:
- A diák első lépésben megismeri a fejlődési szemlélet lényegét az instruktor által adott, tudományos hangvételű leíráson keresztül, de az életkorának megfelelő, könnyen érthető és megjegyezhető módon. Erre olyan érzékletes analógiákat használnak, mint például az agyműködés izomműködéshez történő hasonlítása, vagyis, hogy a tanulás közbeni szellemi erőfeszítés fejleszti az agyműködést és a szellemi képességeket. Ebben az első szakaszban az volt a fontos, hogy a diák egy újszerű, hasznosnak tűnő, a tudományos megalapozottságot is hangsúlyozó információt kapjon a fejlődési szemléletmódról.
- Második lépésben az instruktor olyan megtörtént eseteket mesél el a diáknak, ahol a történet szereplői sikerrel alkalmazták magukon a szemléletváltás módszerét.
- A harmadik szakasz pedig egy írásos feladatrész, ahol a diáknak arról kell egy történetet írnia, miként adná át ő a fejlődési szemléletmódot egy jövőbeli kilencedikesnek. Ennek a fázisnak a szerepe, hogy a fejlődési szemléletet internalizálja: a saját szavaival megfogalmazott írásos feladaton keresztül a tanuló mélyebben képes a módszert elsajátítani, magába építeni. Yeager elmondja, hogy ez a feladat tulajdonképpen az „önmeggyőzés” pszichológiai módszerén alapul, amelynek lényegét úgy lehetne összefoglalni: az egyik leghatékonyabb út egy új attitűd elsajátításához, ha megpróbálunk meggyőzni róla valaki mást.
A kísérletben részt vett diákok tanulmányi eredményei 8-9 hónappal később több tanulmányi jeggyel is javultak. A kifejezetten látványos javulás főleg a leszakadó, rossz jegyekkel rendelkező diákoknál volt megfigyelhető. Bár a publikációnak már nem volt része, Yeagerék négy éves nyomonkövetést is végeztek, mivel kíváncsiak voltak, milyen mértékben tarthatóak ezek a pozitív eredmények hosszú távon. Azt találták, hogy a tanulmányi előmenetel tartósan megmaradt, visszaesés nélkül.
Abban, hogy a kísérlet ilyen pozitív eredményekkel zárult, fontos szerepe volt a szemléletmód átadására kialakított módszertannak. A foglalkozások során egy nyitott, támogató hozzáállással szembesültek a diákok, ahol egyenrangú partnerként kezelték őket, mellőzve mindenféle lenéző vagy megalázó kritikát.
Továbbá alkalmaztak ún. „laikus elméleteket”, amelyek lényege, hogy bár nem adnak pontos analógiát egy adott elméletre, de segítenek annak könnyebb megértésében, mint például jelen kísérletben az agy-izom analógia.
Az elmesélt sikertörténetek pedig az elméletet élővé, dinamikussá teszik, ez szintén segíti annak internalizációját.
Yeager szerint a fejlődésorientált szemléletmód egyike az ún. „bölcs beavatkozásoknak” (szerk. megj.: wise interventions- a fogalmat Gregory M. Walton és Timothy D. Wilson pszichológusok vezették be a 2010-es években), és a sikere abban is áll, hogy egyfajta remediációs vagy korrekciós magatartás jellemzi. Ez azt jelenti, hogy az egyén többé nem végzetesnek vagy megváltoztathatatlannak, hanem tanulási folyamat útján javíthatónak tekinti a saját hibáit, hiányosságait.
Ezzel szemben a rögzült szemléletmódhoz védekező magatartás kapcsolódik, amellyel az egyén az egója védelmét szeretné biztosítani. Az ilyen személy az intelligenciáját rögzítettnek, hibáit pedig determinisztikusnak gondolja, ezért igyekszik azokat elrejteni, hiszen ha napvilágra kerülnek, az egész életére szóló megbélyegzéssel vagy címkézéssel kellene szembenéznie.
Egy másik vizsgálatban egyetemista hallgatóknak kellett egy feladatsort megoldani, mely után interjút készítettek azokkal a diákokkal, akik 20-30%-os eredménnyel vagy ez alatt teljesítettek. Az alanyoknak értékelniük kellett a teljesítményüket. Azok a hallgatók, akiket rögzült szemléletmód jellemzett, elkezdték magukat azokhoz a résztvevőkhöz hasonlítani, akik náluk is rosszabbul teljesítettek, olyasmi kijelentésekkel, hogy „de legalább annyira lúzer mégsem vagyok, mint akik 10%-ot vagy kevesebbet értek el”.
Azok az egyetemisták viszont, akiket inkább a fejlődési szemléletmód jellemzett, arra fókuszáltak, hogy a 80-90%-on teljesítőknek vajon mi lehetett a stratégiájuk, és hogyan tudnának ők is jobb eredményt elérni.
Ebből a vizsgálatból is jól látszik, hogy a rögzült szemléletmódban kudarc esetén nincs más megoldás az egyén számára, mint a védekezés, illetve a „lefelé hasonlítás”, mivel nem hisz a saját fejlődésének lehetőségében. Yeager szerint ez a perspektíva meghatározza az erőfeszítéshez fűződő viszonyunkat is, egyben a test fiziológiás válaszait: a rögzült szemléletmódban az erőfeszítés a gyengeség jelének számít, és tartozik hozzá egy olyan hit, hogy ha erőlködöm, akkor valószínűleg valamit rosszul csinálok. Ha rosszul csinálom, akkor pedig talán jobb, ha feladom. Az ilyen típusú kognitív keretezéssel a test szempontjából az erőfeszítés egy negatív stresszhatássá válik.
Bénító stressz / erősítő stressz
A fejlődési szemléletmódban az erőfeszítés alapvetően egy szükséges, de pozitív stresszhatásnak minősül. Ebben a tekintetben sajnos néha leegyszerűsítik a fejlődési szemléletet arra az állításra, miszerint „ha erősebben próbálod, bármi sikerülhet”- mondja Yeager. Az is egy gyakran felmerülő tévhit, hogy az erőfeszítés pozitív átkeretezése megszünteti a test fiziológiás stresszválaszait és azonnal elkezded élvezni, amitől eddig szenvedtél. Tény, hogy a growth mindset kutatások az elmúlt évekig nem is nagyon fókuszáltak arra, hogy mit lehet kezdeni a szervezet stresszreakcióival. Yeager szerint ehhez azoknak a pszichológiai kutatásoknak az eredményeit is integrálni kellett, amelyek a stresszválaszok újraértelmezésével foglalkoznak. A két terület összekapcsolása és intenzívebb vizsgálata az elmúlt 4-5 évben kezdődött meg.
Az embereknek általában a stresszhatással kapcsolatban van egy kialakult hitvilága. Manapság sokkal elterjedtebbek azok az információk, amelyek a stressz gyengítő hatásával kapcsolatosak, mint azok, amelyek az erősítő -fejlesztő stressz jelenségével foglalkoznak. Így az ezzel kapcsolatos hitünk is inkább olyan irányban erősödik, hogy a stressz alapvetően rossz nekünk.
Ha a stressz gyengítő hatásában hiszünk, gyakran egy további problémával is szembesülünk: elkezdünk azon is stresszelni, hogy már megint stresszelünk, egyfajta metakognitív hurokba keveredve. Ez végül belesodorhat minket abba a képzetbe, hogy valami baj lehet velünk, hiszen „ha minden rendben lenne velem, akkor nem stresszelnék”. Így nehéz lesz abban is hinned, hogy rendelkezel megfelelő erőforrásokkal a feléd támasztott követelmények teljesítéséhez. Ehelyett inkább rettegni fogsz.
A napjainkban elérhető legtöbb stresszkezelési tanács is inkább valamilyen elkerülő, kizökkentő módszert javasol: menj sétálni, igyál egy teát, vegyél egy meleg fürdőt stb. Ám ezeknek nem sok hasznát vesszük, amikor például egy fontos és határidős munkahelyi prezentáción stresszelünk- mondja Yeager. Ezekben a helyzetekben a stressznek egy új megközelítésére lehet szükségünk, mégpedig arra, hogy tekintsünk rá erőforrásként, amely lehetővé teszi a szervezetnek a felkészülést egy nagyobb teljesítményre. Ez a fejlesztő-erősítő stressz szemlélet lényege (stress-enhancing mindset). A kutatások egyre inkább azt igazolják, hogy ez a szemléletmód az, ami képes változást létrehozni a szervezet fiziológiás stresszválaszaiban is.
A hit jelentősége a stresszválaszokban
Amikor a stresszről mint állapotról beszélünk, fontos rávilágítani a szavak valódi jelentésére. Például sokan összekeverik a stresszort és a stresszválaszt- mondja Yeager. Amikor üldözőbe vesz a medve, az egy stresszor vagy stresszhelyzet. Az erre adott fiziológiás reakcióim – például megemelkedik a kortizol szintem vagy a vérem a testem perifériáiról a test középpontja felé áramlik, csökkentve ezáltal az elvérzés kockázatát- az a szervezetem stresszválasza. Ez két külön dolog, és jelentősége van a fejlesztő-stressz szemlélet alkalmazásában. (Az ember egyébként a medve jelenléte által kiváltottakhoz hasonló stresszválaszokat képes produkálni szociális stresszhatásra is. Ami a természetben a fizikai haláltól való félelem, az egy munkahelyen megfelelhet a szociális haláltól való félelemnek.)
A stressz kétféle módon jelentkezhet: rémisztő állapotként és kihívás jelleggel. A kettő közötti különbség nem a stressz mértéke lesz, hanem a hited azzal kapcsolatban, rendelkezel-e vagy sem az adott követelmény teljesítéséhez szükséges erőforrásokkal. Yeager a síelést hozza fel példának a kétféle stressztípus szemléltetésére. Ha kiváló síelő vagy, és felmész egy fekete pályára, az okosórád mérhet ugyanakkora stressz szintet, mint ha kezdő síelő lennél ugyanezen a pályán, mégis, a hasonló mértékű stresszválasz ellenére az előbbi esetben egy kihívás jellegű stresszhatás ér, az utóbbiban pedig egy rémületet keltő, attól függően, mit hiszel a síeléssel összefüggő erőforrásaidról. Az élet más területein ugyanez történik. Az erőforrások sokfélék lehetnek: képességek, tehetség, anyagi javak, támogató emberek és így tovább. Fontos, hogy ezek meglétével vagy hiányával tisztában legyünk. Ám, ezen felül lehetőségünk van arra, hogy magával a stresszhelyzettel összefüggő pszichés igénybevételt átkeretezzük, átfordítsunk magunkban egy felhasználható erőforrássá.
A mentor dilemma
Amikor a fejlődésorientált szemléletmód gyakorlati megvalósításáról van szó, Yeager szerint meghatározó a környezettől kapott támogatás minősége. Például egy diák törekvéseihez a tanár háromféleképpen is viszonyulhat: mentor szemlélettel, protektor szemlélettel és végrehajtói szemlélettel.
Ha a protektor szemlélet dominál, akkor a tanár igyekszik megvédeni a diákot a kihívások okozta stressztől, de emellé követelményrendszert sem határoz meg. A végrehajtói szemléletű tanár viszont a követelmények teljesítésére fókuszál, amelyek mellé nem feltétlenül ad kellő támogatást, inkább a kritika eszközével él. A mentor szemlélet az, amely e kettőt képes egészségesen ötvözni, vagyis törekszik a kritikát és a motivációt is megvalósítani, továbbá képes a követelmények lefektetése mellett a teljesítésükhöz szükséges támogatást biztosítani. A kritika és motiváció optimális egyensúlyának megtalálása nehéz feladat, ezt nevezi Yeager mentor dilemmának.
A törekvés képessége és a tesztoszteron, kamaszkor és szociális hierarchia
A törekvés – ami a fejlődésorientált szemléletmód egy alapvető magatartásformája – evolúciósan is kódolt működésünk, az életben maradásunkat szolgálja. Ronald Dahl professzor (Berkeley Egyetem, Kalifornia) mondja, hogy az agy nem jól akarja magát érezni, hanem jobban, és hogy mi számít jobbnak, ez életszakaszonként változik. Kamaszkorban például van egy ilyen váltás, amikor a család helyett hangsúlyosabbá válik a közösség általi elfogadás, és mindaz az erőfeszítés, amit ezért az elfogadásért a kamasznak meg kell tennie. Evolúciós szempontból a közösséghez tartozás élet-halál kérdés, így sokszor hegyeket képesek megmozgatni, hogy a szociális hierarchiában jó pozícióba kerüljenek. Mivel ezek az erőfeszítések általában nem a család oldalán csapódnak le (például napi több óra gitározás), a szülők szemében sokszor „lustaságként” jelenik meg.
A pubertás során a jutalmazó dopaminrendszerünk is megváltozik és ezzel összefüggésben a tesztoszteronnak fontos szerep jut, akárcsak az állatvilágban. Az énekesmadaraknál például megfigyelték, hogy amikor a fiatal egyedek tanulják a párzási hívódallamokat, alacsony tesztoszteronszint esetén kevésbé lesz intenzív a gyakorlásuk, ez pedig később hátrányosan befolyásolja a párzási képességüket is. Az embernél ugyanígy összefüggés mutatható ki a kamaszkori tesztoszteronszint változás és a motiváció bizonyos aspektusai között – fiúknál és lányoknál egyaránt. (A női szervezetben bár abszolút értékben kisebb, de a többi hormonhoz képest arányaiban magas a tesztoszteronszint.) Egy vizsgálatban 10-25 év közötti fiúk és lányok időszakos tesztoszteronszint változásait vizsgálták, ahol mindkét nem esetében összefüggés mutatkozott a tesztoszteronszint emelkedésének mértéke (tehát, hogy A és B időpont között mennyivel nőtt az értéke) és a kockázatvállalási hajlandóság, illetve a szociális jutalmazással összefüggő motiváció intenzitása között. Vagyis, az intenzívebben emelkedő tesztoszteronszint jó előrejelzője annak, mekkora erőfeszítéseket vagyunk hajlandóak tenni a társas kapcsolataink terén.
A growth mindset elsajátítása képes átszőni az egész életünket vagy csak bizonyos területeken érhetünk el vele sikereket?
Jason Moser pszichológus kutatásaiból tudjuk, hogy nagy általánosságban igaz, ha egy bizonyos életterületen képes vagy fejlődni, jobban elhiszed, hogy más területeken is sikerrel járhatsz. Ezen belül mégis vannak területspecifikus, korlátokat meghatározó hiedelmeink is. Például hiszem, hogy lehetek okosabb, de ezzel egy időben arról is van egy hitem, hogy a félénkségemen viszont nem fogok tudni változtatni. Elhiszem, hogy meg tudok tanulni csellózni, ám a szociális kapcsolataimban képtelen vagyok fejlődni. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, minél jobban hasonlít egy adott témakör egy másikhoz (például megtanulni egy hangszeren játszani, aztán egy másikon is), annál nagyobb esélyem van megvalósítani ott is a fejlődésorientált szemléletet. Minél távolabb vannak egymástól, annál kevésbé. Bizonyos területeken gyakran beragadunk rögzült szemléletmódban annak ellenére, hogy máshol sikeresen fejlődünk.
Azokon a területeken, ahol rögzült szemléletmódban vagyunk, hajlamosak vagyunk védekező magatartást felvenni, és ezekben az esetekben sokszor nem is célszerű az egyént direkt módon bombázni a fejlődésorientált szemléletmód kínálta lehetőségekkel. Ugyanis a rögzült szemlélet egyfajta megnyugvást és biztonságot is jelent az egyén számára, amit nem szeretne elengedni. Ha bizonyos korábbi döntéseimet az alapján hoztam meg az életemben, hogy adott képességeimet megváltoztathatatlannak gondoltam (pl. „nekem sosem fog menni a matek”), egy utólagos szembesülés a „lehetett volna másként is” gondolatával gyakran csak ellenállást, további védekezést szül. (Részben ide kapcsolódik, amit a Jobb- és bal agyféltekés személyiség mítoszáról és annak és annak az oktatási rendszerbe történő beszivárgásáról írtam .) Továbbá, a hibáim, amelyekről az gondolom, nem tudok rajtuk változtatni, sok esetben kevesebb rossz érzést szülnek, mint a hibák, amelyekről azt gondolom, hogy lehet és kéne is rajtuk dolgoznom.
Yeager szerint ilyen szituációkban működhet egy távolabbról indított, absztrakt megközelítés. Az indirekt módszerek hatékonyabb működését mutatja egy 2011-ben született egy tanulmány, ahol a csoportos etnikai konfliktusok terén elérhető javulás lehetőségeit vizsgálták. Az olyan konfliktusokban, mint amilyen például az izraeli-palesztin feszültség is, jellemző, hogy az ellentétes csoporttal szemben mutatott rögzült szemlélet (sosem fognak megváltozni) elmozdítható, ha a közösség tagjai olyan általánosabb érveket hallanak, melyek a változás lehetőségét kontextusban mutatják: például olyan megfogalmazásban, hogy ha egy közösség vezetése változik, lecserélődik, az megváltoztatja annak struktúráját, prioritásait, emiatt nyitottabbá válhatnak az együttműködés és kompromisszumok felé.
Mi lesz a fejlődésorientált szemlélet sorsa, amikor a társadalom valóságával találkozik?
A growth mindset kutatások azt mutatják, hogy a leglátványosabb sikerek azok körében mutatkoztak, akik az átlaghoz képest alacsonyabban teljesítettek és ezzel egyidőben támogató környezetet tudhattak maguk mögött. A fejlődésorientált szemléletmód bár megtanulható, nem feltétlenül képes valódi eredményeket produkálni toxikus vagy erőforráshiányos környezetben, ahol nincsenek biztosítva eszközök a fejlődéshez vagy nincs kialakult rendszer a törekvések támogatására. Yeager felhívja a figyelmet arra, hogy a szociokulturális tényezők ebben a folyamatban nem hagyhatók figyelmen kívül. Gyakori például, hogy egy társadalom a gyengébb képességekkel azonosítja a küszködést. Az ilyen és hasonló hiedelmek aláaknázzák az egyéni törekvéseket, emiatt a pszichológia és a szociológia területének szorosabban együtt kéne működnie. A growth mindset nem egy csodapirula és nem is motivációs módszer. Egy alapvetően motiválatlan embert nem fog egy csapásra megváltoztatni, viszont egy egészséges motiváció jó alap a fejlődéshez. Ha a gyerekeket vesszük, náluk a világ megismerésének vágya, a tanulni akarás még természetesen jelen van, csak idővel rárakódnak a szociális és kulturális hiedelmek.
Mi motivál jobban: a várható nyereség vagy a veszteségtől való félelem?
Az ide vonatkozó kutatások az utóbbit támasztják alá. A veszteségre reagáló agyterületeink általában nagyobb aktivitást mutatnak, mint a nyereséggel összefüggő, örömérzethez kapcsolódó területek. Ezek mellett viszont legtöbbször alábecsülik annak jelentőségét, hogy mennyire képes motiválni minket az, ha másokért tehetünk valamit, pedig a legkiemelkedőbb teljesítmények mögött gyakran ez áll. Dale T. Miller pszichológus mondja, hogy az önérdekkövetés normája a nyugati társadalmak jellemző magatartása és ezt is adjuk tovább a felnövekvő generációknak, ezt a mintát látják, ez lesz számukra a „normális”. A másokért végzett munka inkább különlegességnek számít, sőt, néha különcségnek tartjuk.
Több tanulmány is igazolja, hogy a proszociális viselkedés, a másokért végzett munka, vagy az egyénen túlmutató célok olyan tényezők, amelyektől az emberek értelmesebbnek érzik az életüket és mindez korrelál az egyéni elégedettséggel, és sokszor a teljesítménnyel is. Ez megfigyelhető a kamaszok esetében is. Egy tinédzsernek mondhatod azt: azért ülj le matekot tanulni, mert egyszer, úgy harminc évesen, jól fogsz keresni. Ez azonban egy 13 éves számára megfoghatatlan és túl távol is van időben. Ehelyett így is megfogalmazhatod: azért tanulj matekot, mert olyan képességekre teszel szert általa, amellyel- ha egyszer eljön az ideje- valakivel jót tehetsz. Ez is egy bizonytalan állítás, de megadja azt a lehetőséget, hogy már a tanulás közben is jobban érezze magát.
Létezik egy ehhez kapcsolódó kutatás 2014-ből, ahol kamaszok szabadon választhattak random internetes videónézés és unalmas matekfeladatok megoldása között, miután olyan üzeneteket közvetítettek feléjük (például feleletválasztós kérdőíveken keresztül), amelyek bizonyos unalmas iskolai feladatok önmagán túlmutató értelméről szóltak. Az üzenetekben konkrét példákat is tartalmaztak arra vonatkozóan, hogy az adott feladat milyen képességeket fejleszt a tanulóban és hogyan használhatja azt mások vagy a világ javára. A tanulók a kontrollcsoporthoz képest szignifikánsan nagyobb arányban választották ezek után a matematika feladatokat a videózás helyett.
Yeager azt mondja, az önmagunkon túlmutató célokért végzett munka a szenvedést is átkeretezi, továbbá máshogy érzékeled a társadalmi státuszod megváltozását is, ha esetleg elbuksz. Ugyanakkor az önérdekeknek és a másokért való munkálkodásnak végül egyensúlyba kell kerülnie, mert ez teszi lehetővé a legmagasabb szintű munkavégzést.
„Tudj mindent” helyett „tanulj meg mindent”
Mary Murphy Culture of growth című könyvében írja, hogy a rögzült szemléletmód nem csak egyéni, hanem gyakran kulturális jellemző is, ez pedig kifejezetten romboló hatású a közösségekre nézve, toxikussá teszi azokat. A rögzült szemlélet legtöbbször csak úgy ad lehetőséget önmagunk felértékelésére, ha másokat leértékelünk, továbbá gyakori az ilyen közegben a kritizálás is, mely mögött általában az egyén védekező mechanizmusa húzódik, ezzel szeretné elterelni a figyelmet saját gyengeségeiről.
Satya Nadella, a Microsoft vezérigazgatója nevéhez fűződik a mondás, hogy olyan kultúrában élünk, ahol a „tudj mindent” elv dominál. Ez a hozzáállás a rögzült szemléletmód elvárásrendszerébe tartozik. Azokban a közösségekben, ahol az emberek félnek hibázni (Mary Murphy ezt zseni kultúrának hívja), megjelenik a hazudozás és a „nem etikus rejtegetés” mint viselkedési forma. Ez ahhoz vezet, hogy az eltitkolt hibák nem lesznek kijavítva, ami például egy vállalati környezetben kifejezetten nagy probléma.
Ehelyett egy olyan kultúrára lenne szükség, ahol a „tanulj meg mindent” válik vezérelvvé, és ahol a hibákat a fejlődési folyamat természetes részének tekintik.
Szerkesztői záró gondolatok:
Azért választottam következő témának ennek a beszélgetésnek a fordítását-összegzését, mert egyrészt az evolúciós pszichológia egy viszonylag fiatal kutatási terület, ahol egyben egy izgalmas kísérlet is zajlik különböző, az emberi viselkedéssel foglalkozó tudományterületek szintézisére, ez a beszélgetés pedig ad egy kis betekintést, hogy milyen szempontok szerint vizsgálódnak az ezzel foglalkozó szakemberek. Másrészt, ez az interjú több, a témához tartozó érdekes és az aktualitását talán soha el nem vesztő kérdéssel foglalkozik.
A cikk írása közben kikerestem az evolúciós pszichológiával kapcsolatban megfogalmazott leggyakoribb kritikákat is, íme néhány:
- Túl fiatal terület, még nincs igazán kidolgozott tudományos módszertana az állításai alátámasztására. – Az evolúciós pszichológiával foglalkozók elismerik, hogy a módszertan folyamatosan fejlődött az elmúlt évtizedekben, és fontosnak tartják a többi kapcsolódó tudományterülettel való együttműködést (pl. genetika, neurobiológia, etológia, antropológia).
- Túl sok spekulatív hipotézissel él a pleisztocén kori ember viselkedését illetően, ami nem ellenőrizhető, mivel nem ismerjük az akkori körülményekre adott kognitív válaszokat. Erre az evolúciós pszichológia válasza az, hogy viszont a főemlősök viselkedése, és azok összevetése a mai ember viselkedésével jó kiindulási alapot ad.
- Nem veszi figyelembe elég súllyal a kulturális hatásokat. Erre azt mondják az evolúciós pszichológia egyes képviselői, hogy a kultúra és a genetika kölcsönhatásszerűen működik (kultúra-gén koevolúció elmélete). A populáció génjeinek változásai következtében változnak a kulturális gyakorlatok. De amint egy új kulturális gyakorlat kialakul, szelekciós nyomást hozhat létre, amely újfajta adaptációkhoz vezethet.
- Magában rejti a félreértelmezés lehetőségét, hozzájárulva a szexizmushoz, rasszizmushoz, társadalmi különbségek igazolásához, szociál darwinista elképzelésekhez. Az evolúciós pszichológia ezt határozottan visszautasítja, önmagát leíró tudományként definiálja, amely az emberi viselkedést evolúciós szempontból vizsgálja és magyarázza. Az, hogy van egy megértés egy adott adaptív viselkedésforma mögött, nem azonos azzal, hogy morálisan igazolttá válik.
Az eredeti beszélgetés:
További források és további olvasnivalók:
- https://www.nature.com/articles/s41586-019-1466-y -A national experiment reveals where a growth mindset improves achievement
- https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/17439760.2016.1209541 – Prosocial behavior increases perceptions of meaning in life
- http://homepages.se.edu/cvonbergen/files/2012/12/Mindsets-and-Human-Nature_Promoting-Change-in-the-Middle-East-the-Schoolyard-the-Racial-Divide-and-Willpower.pdf – Mindsets and Human Nature: Promoting Change in the Middle East, the Schoolyard, the Racial Divide, and Willpower
- https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8299535/ – What Can Be Learned from Growth Mindset Controversies?
- https://psycnet.apa.org/record/2008-05398-002 – Defensiveness versus remediation: Self-theories and modes of self-esteem maintenance.
- https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC4643833/#SD1 – Boring but Important: A Self-Transcendent Purpose for Learning Fosters Academic Self-Regulation
- https://journals.sagepub.com/doi/10.1177/1948550616644657 – Evaluating the Domain Specificity of Mental Health–Related Mind-Sets
Bevezető:
A growth mindset, vagyis fejlődésorientált szemléletmód (de találkozhatunk a fejlődésszempontú gondolkodásmód, fejlődési szemléletmód, növekedési szemléletmód kifejezésekkel is a magyar fordításokban) kutatását elsődlegesen Carol Dweck pszichológus professzor nevéhez kötik, aki a 70-es 80-as években kezdett el először a témával foglalkozni. Dweck a „mindset” kutatásaihoz kapcsolódó munkáiban két fő szemléletmódot különít el abban az értelemben, hogy miként tekintünk a tulajdonságainkra és képességeinkre. Ebből egyik az ún. fixed mindset, vagyis „rögzült szemléletmód”, melynek lényege, hogy önmagunkra, mint befejezett, változásra csak nagyon korlátozott mértékben képes entitásra tekintünk, egyfajta adottságként kezelve mindazokat a jellemzőket, amivel a személyiségünk rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy változást elsősorban nem magunkban, hanem a külvilágban, a körülményekben tudunk létrehozni. A fejlődési szemléletmód ezzel szemben plasztikusnak, változásra képesnek tartja az egyén tulajdonságait, képességeit, intelligenciáját. Hangsúlyozza a törekvés és kitartás mint a fejlődést támogató viselkedési formák jelentőségét.
Carol Dweck munkássága sok további kutatásnak adta az alapját és egyre több vizsgálati eredmény lát napvilágot, amely a fejlődésorientált szemléletmód eredményeivel és gyakorlati alkalmazhatóságával foglalkozik.
Ebben a cikkben ismét egy, a Huberman Lab csatornán készült beszélgetés magyar nyelvű összefoglalóját olvashatjátok, ahol a vendég Dr. David Yeager, a Texasi Austin Egyetem pszichológia professzora. Yeager napjainkban a growth mindset téma egyik vezető kutatója, aki különösen nagy hangsúlyt fektet a fiatal korban elérhető eredményekre, ezen belül is a leszakadó diákok felzárkóztatására. Ehhez kapcsolódik legutóbb megjelent könyve is, a „10 to 25” (magyar nyelven még nem adták ki). Kutatási területének jelentős részét képezi továbbá a „stress-enhancing mindset” is, amely azzal foglalkozik, miként tudjuk a stresszválaszainkat tudatosan átkeretezni annak érdekében, hogy a stresszre mint hasznos, a képességeinket erősítő és teljesítményünket fokozó erőforrásra tudjunk tekinteni.
A fejlődésorientált szemléletmód valódi jelentése
A Huberman Lab podcaston a beszélgetést a fejlődésorientált szemléletmód fogalmának tisztázásával kezdik. Yeager úgy határozza meg: a fejlődési szemléletmód az abba vetett hit, hogy a képességeid és a lehetőségeid adott területeken javulhatnak. Elmondja, hogy azért érdemes tisztázni a fogalmat, mert sok félreértés látott napvilágot a growth mindset körül. Egyik ilyen tipikus félreértés az, hogy ez a szemléletmód mindössze annyit tesz: „ha erősen próbálkozol, bármit elérhetsz”. Ám amit valójában jelent: megfelelő erőfeszítéssel, megfelelő körülmények között és a megfelelő támogatással a változás lehetséges. Yeager nem egy csodapirulaként tekint a fejlődési szemlélet gyakorlati eszközeire, hanem egy nagyobb eszköztár részeiként kezeli azokat, eredményességüket pedig nagyban meghatározza, van-e támogató környezet egy adott gyermek vagy felnőtt körül, ahol a megtanult új szemléletmódját kamatoztathatja. Amennyiben ez adott, akkor akár csodával határos mértékű változások is elérhetők, ráadásul hosszú távon is.
Growth mindset a gyakorlatban, a „bölcs beavatkozás” módszere
Yeager-ék a gyakorlati alkalmazás lehetőségeivel kapcsolatban 2019-ben publikáltak egy vizsgálatot a Nature magazinban. A vizsgálatban 14-15 éves (kilencedik évfolyamos) diákok vettek részt. Egy három lépcsős módszert alkalmaztak, kétszer 20-25 perces blokkokra osztott online foglalkozás keretében, melynek célja, hogy átadja a fejlődésorientált szemléletmódot a diákoknak:
- A diák első lépésben megismeri a fejlődési szemlélet lényegét az instruktor által adott, tudományos hangvételű leíráson keresztül, de az életkorának megfelelő, könnyen érthető és megjegyezhető módon. Erre olyan érzékletes analógiákat használnak, mint például az agyműködés izomműködéshez történő hasonlítása, vagyis, hogy a tanulás közbeni szellemi erőfeszítés fejleszti az agyműködést és a szellemi képességeket. Ebben az első szakaszban az volt a fontos, hogy a diák egy újszerű, hasznosnak tűnő, a tudományos megalapozottságot is hangsúlyozó információt kapjon a fejlődési szemléletmódról.
- Második lépésben az instruktor olyan megtörtént eseteket mesél el a diáknak, ahol a történet szereplői sikerrel alkalmazták magukon a szemléletváltás módszerét.
- A harmadik szakasz pedig egy írásos feladatrész, ahol a diáknak arról kell egy történetet írnia, miként adná át ő a fejlődési szemléletmódot egy jövőbeli kilencedikesnek. Ennek a fázisnak a szerepe, hogy a fejlődési szemléletet internalizálja: a saját szavaival megfogalmazott írásos feladaton keresztül a tanuló mélyebben képes a módszert elsajátítani, magába építeni. Yeager elmondja, hogy ez a feladat tulajdonképpen az „önmeggyőzés” pszichológiai módszerén alapul, amelynek lényegét úgy lehetne összefoglalni: az egyik leghatékonyabb út egy új attitűd elsajátításához, ha megpróbálunk meggyőzni róla valaki mást.
A kísérletben részt vett diákok tanulmányi eredményei 8-9 hónappal később több tanulmányi jeggyel is javultak. A kifejezetten látványos javulás főleg a leszakadó, rossz jegyekkel rendelkező diákoknál volt megfigyelhető. Bár a publikációnak már nem volt része, Yeagerék négy éves nyomonkövetést is végeztek, mivel kíváncsiak voltak, milyen mértékben tarthatóak ezek a pozitív eredmények hosszú távon. Azt találták, hogy a tanulmányi előmenetel tartósan megmaradt, visszaesés nélkül.
Abban, hogy a kísérlet ilyen pozitív eredményekkel zárult, fontos szerepe volt a szemléletmód átadására kialakított módszertannak. A foglalkozások során egy nyitott, támogató hozzáállással szembesültek a diákok, ahol egyenrangú partnerként kezelték őket, mellőzve mindenféle lenéző vagy megalázó kritikát.
Továbbá alkalmaztak ún. „laikus elméleteket”, amelyek lényege, hogy bár nem adnak pontos analógiát egy adott elméletre, de segítenek annak könnyebb megértésében, mint például jelen kísérletben az agy-izom analógia.
Az elmesélt sikertörténetek pedig az elméletet élővé, dinamikussá teszik, ez szintén segíti annak internalizációját.
Yeager szerint a fejlődésorientált szemléletmód egyike az ún. „bölcs beavatkozásoknak” (szerk. megj.: wise interventions- a fogalmat Gregory M. Walton és Timothy D. Wilson pszichológusok vezették be a 2010-es években), és a sikere abban is áll, hogy egyfajta remediációs vagy korrekciós magatartás jellemzi. Ez azt jelenti, hogy az egyén többé nem végzetesnek vagy megváltoztathatatlannak, hanem tanulási folyamat útján javíthatónak tekinti a saját hibáit, hiányosságait.
Ezzel szemben a rögzült szemléletmódhoz védekező magatartás kapcsolódik, amellyel az egyén az egója védelmét szeretné biztosítani. Az ilyen személy az intelligenciáját rögzítettnek, hibáit pedig determinisztikusnak gondolja, ezért igyekszik azokat elrejteni, hiszen ha napvilágra kerülnek, az egész életére szóló megbélyegzéssel vagy címkézéssel kellene szembenéznie.
Egy másik vizsgálatban egyetemista hallgatóknak kellett egy feladatsort megoldani, mely után interjút készítettek azokkal a diákokkal, akik 20-30%-os eredménnyel vagy ez alatt teljesítettek. Az alanyoknak értékelniük kellett a teljesítményüket. Azok a hallgatók, akiket rögzült szemléletmód jellemzett, elkezdték magukat azokhoz a résztvevőkhöz hasonlítani, akik náluk is rosszabbul teljesítettek, olyasmi kijelentésekkel, hogy „de legalább annyira lúzer mégsem vagyok, mint akik 10%-ot vagy kevesebbet értek el”.
Azok az egyetemisták viszont, akiket inkább a fejlődési szemléletmód jellemzett, arra fókuszáltak, hogy a 80-90%-on teljesítőknek vajon mi lehetett a stratégiájuk, és hogyan tudnának ők is jobb eredményt elérni.
Ebből a vizsgálatból is jól látszik, hogy a rögzült szemléletmódban kudarc esetén nincs más megoldás az egyén számára, mint a védekezés, illetve a „lefelé hasonlítás”, mivel nem hisz a saját fejlődésének lehetőségében. Yeager szerint ez a perspektíva meghatározza az erőfeszítéshez fűződő viszonyunkat is, egyben a test fiziológiás válaszait: a rögzült szemléletmódban az erőfeszítés a gyengeség jelének számít, és tartozik hozzá egy olyan hit, hogy ha erőlködöm, akkor valószínűleg valamit rosszul csinálok. Ha rosszul csinálom, akkor pedig talán jobb, ha feladom. Az ilyen típusú kognitív keretezéssel a test szempontjából az erőfeszítés egy negatív stresszhatássá válik.
Bénító stressz / erősítő stressz
A fejlődési szemléletmódban az erőfeszítés alapvetően egy szükséges, de pozitív stresszhatásnak minősül. Ebben a tekintetben sajnos néha leegyszerűsítik a fejlődési szemléletet arra az állításra, miszerint „ha erősebben próbálod, bármi sikerülhet”- mondja Yeager. Az is egy gyakran felmerülő tévhit, hogy az erőfeszítés pozitív átkeretezése megszünteti a test fiziológiás stresszválaszait és azonnal elkezded élvezni, amitől eddig szenvedtél. Tény, hogy a growth mindset kutatások az elmúlt évekig nem is nagyon fókuszáltak arra, hogy mit lehet kezdeni a szervezet stresszreakcióival. Yeager szerint ehhez azoknak a pszichológiai kutatásoknak az eredményeit is integrálni kellett, amelyek a stresszválaszok újraértelmezésével foglalkoznak. A két terület összekapcsolása és intenzívebb vizsgálata az elmúlt 4-5 évben kezdődött meg.
Az embereknek általában a stresszhatással kapcsolatban van egy kialakult hitvilága. Manapság sokkal elterjedtebbek azok az információk, amelyek a stressz gyengítő hatásával kapcsolatosak, mint azok, amelyek az erősítő -fejlesztő stressz jelenségével foglalkoznak. Így az ezzel kapcsolatos hitünk is inkább olyan irányban erősödik, hogy a stressz alapvetően rossz nekünk.
Ha a stressz gyengítő hatásában hiszünk, gyakran egy további problémával is szembesülünk: elkezdünk azon is stresszelni, hogy már megint stresszelünk, egyfajta metakognitív hurokba keveredve. Ez végül belesodorhat minket abba a képzetbe, hogy valami baj lehet velünk, hiszen „ha minden rendben lenne velem, akkor nem stresszelnék”. Így nehéz lesz abban is hinned, hogy rendelkezel megfelelő erőforrásokkal a feléd támasztott követelmények teljesítéséhez. Ehelyett inkább rettegni fogsz.
A napjainkban elérhető legtöbb stresszkezelési tanács is inkább valamilyen elkerülő, kizökkentő módszert javasol: menj sétálni, igyál egy teát, vegyél egy meleg fürdőt stb. Ám ezeknek nem sok hasznát vesszük, amikor például egy fontos és határidős munkahelyi prezentáción stresszelünk- mondja Yeager. Ezekben a helyzetekben a stressznek egy új megközelítésére lehet szükségünk, mégpedig arra, hogy tekintsünk rá erőforrásként, amely lehetővé teszi a szervezetnek a felkészülést egy nagyobb teljesítményre. Ez a fejlesztő-erősítő stressz szemlélet lényege (stress-enhancing mindset). A kutatások egyre inkább azt igazolják, hogy ez a szemléletmód az, ami képes változást létrehozni a szervezet fiziológiás stresszválaszaiban is.
A hit jelentősége a stresszválaszokban
Amikor a stresszről mint állapotról beszélünk, fontos rávilágítani a szavak valódi jelentésére. Például sokan összekeverik a stresszort és a stresszválaszt- mondja Yeager. Amikor üldözőbe vesz a medve, az egy stresszor vagy stresszhelyzet. Az erre adott fiziológiás reakcióim – például megemelkedik a kortizol szintem vagy a vérem a testem perifériáiról a test középpontja felé áramlik, csökkentve ezáltal az elvérzés kockázatát- az a szervezetem stresszválasza. Ez két külön dolog, és jelentősége van a fejlesztő-stressz szemlélet alkalmazásában. (Az ember egyébként a medve jelenléte által kiváltottakhoz hasonló stresszválaszokat képes produkálni szociális stresszhatásra is. Ami a természetben a fizikai haláltól való félelem, az egy munkahelyen megfelelhet a szociális haláltól való félelemnek.)
A stressz kétféle módon jelentkezhet: rémisztő állapotként és kihívás jelleggel. A kettő közötti különbség nem a stressz mértéke lesz, hanem a hited azzal kapcsolatban, rendelkezel-e vagy sem az adott követelmény teljesítéséhez szükséges erőforrásokkal. Yeager a síelést hozza fel példának a kétféle stressztípus szemléltetésére. Ha kiváló síelő vagy, és felmész egy fekete pályára, az okosórád mérhet ugyanakkora stressz szintet, mint ha kezdő síelő lennél ugyanezen a pályán, mégis, a hasonló mértékű stresszválasz ellenére az előbbi esetben egy kihívás jellegű stresszhatás ér, az utóbbiban pedig egy rémületet keltő, attól függően, mit hiszel a síeléssel összefüggő erőforrásaidról. Az élet más területein ugyanez történik. Az erőforrások sokfélék lehetnek: képességek, tehetség, anyagi javak, támogató emberek és így tovább. Fontos, hogy ezek meglétével vagy hiányával tisztában legyünk. Ám, ezen felül lehetőségünk van arra, hogy magával a stresszhelyzettel összefüggő pszichés igénybevételt átkeretezzük, átfordítsunk magunkban egy felhasználható erőforrássá.
A mentor dilemma
Amikor a fejlődésorientált szemléletmód gyakorlati megvalósításáról van szó, Yeager szerint meghatározó a környezettől kapott támogatás minősége. Például egy diák törekvéseihez a tanár háromféleképpen is viszonyulhat: mentor szemlélettel, protektor szemlélettel és végrehajtói szemlélettel.
Ha a protektor szemlélet dominál, akkor a tanár igyekszik megvédeni a diákot a kihívások okozta stressztől, de emellé követelményrendszert sem határoz meg. A végrehajtói szemléletű tanár viszont a követelmények teljesítésére fókuszál, amelyek mellé nem feltétlenül ad kellő támogatást, inkább a kritika eszközével él. A mentor szemlélet az, amely e kettőt képes egészségesen ötvözni, vagyis törekszik a kritikát és a motivációt is megvalósítani, továbbá képes a követelmények lefektetése mellett a teljesítésükhöz szükséges támogatást biztosítani. A kritika és motiváció optimális egyensúlyának megtalálása nehéz feladat, ezt nevezi Yeager mentor dilemmának.
A törekvés képessége és a tesztoszteron, kamaszkor és szociális hierarchia
A törekvés – ami a fejlődésorientált szemléletmód egy alapvető magatartásformája – evolúciósan is kódolt működésünk, az életben maradásunkat szolgálja. Ronald Dahl professzor (Berkeley Egyetem, Kalifornia) mondja, hogy az agy nem jól akarja magát érezni, hanem jobban, és hogy mi számít jobbnak, ez életszakaszonként változik. Kamaszkorban például van egy ilyen váltás, amikor a család helyett hangsúlyosabbá válik a közösség általi elfogadás, és mindaz az erőfeszítés, amit ezért az elfogadásért a kamasznak meg kell tennie. Evolúciós szempontból a közösséghez tartozás élet-halál kérdés, így sokszor hegyeket képesek megmozgatni, hogy a szociális hierarchiában jó pozícióba kerüljenek. Mivel ezek az erőfeszítések általában nem a család oldalán csapódnak le (például napi több óra gitározás), a szülők szemében sokszor „lustaságként” jelenik meg.
A pubertás során a jutalmazó dopaminrendszerünk is megváltozik és ezzel összefüggésben a tesztoszteronnak fontos szerep jut, akárcsak az állatvilágban. Az énekesmadaraknál például megfigyelték, hogy amikor a fiatal egyedek tanulják a párzási hívódallamokat, alacsony tesztoszteronszint esetén kevésbé lesz intenzív a gyakorlásuk, ez pedig később hátrányosan befolyásolja a párzási képességüket is. Az embernél ugyanígy összefüggés mutatható ki a kamaszkori tesztoszteronszint változás és a motiváció bizonyos aspektusai között – fiúknál és lányoknál egyaránt. (A női szervezetben bár abszolút értékben kisebb, de a többi hormonhoz képest arányaiban magas a tesztoszteronszint.) Egy vizsgálatban 10-25 év közötti fiúk és lányok időszakos tesztoszteronszint változásait vizsgálták, ahol mindkét nem esetében összefüggés mutatkozott a tesztoszteronszint emelkedésének mértéke (tehát, hogy A és B időpont között mennyivel nőtt az értéke) és a kockázatvállalási hajlandóság, illetve a szociális jutalmazással összefüggő motiváció intenzitása között. Vagyis, az intenzívebben emelkedő tesztoszteronszint jó előrejelzője annak, mekkora erőfeszítéseket vagyunk hajlandóak tenni a társas kapcsolataink terén.
A growth mindset elsajátítása képes átszőni az egész életünket vagy csak bizonyos területeken érhetünk el vele sikereket?
Jason Moser pszichológus kutatásaiból tudjuk, hogy nagy általánosságban igaz, ha egy bizonyos életterületen képes vagy fejlődni, jobban elhiszed, hogy más területeken is sikerrel járhatsz. Ezen belül mégis vannak területspecifikus, korlátokat meghatározó hiedelmeink is. Például hiszem, hogy lehetek okosabb, de ezzel egy időben arról is van egy hitem, hogy a félénkségemen viszont nem fogok tudni változtatni. Elhiszem, hogy meg tudok tanulni csellózni, ám a szociális kapcsolataimban képtelen vagyok fejlődni. A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, minél jobban hasonlít egy adott témakör egy másikhoz (például megtanulni egy hangszeren játszani, aztán egy másikon is), annál nagyobb esélyem van megvalósítani ott is a fejlődésorientált szemléletet. Minél távolabb vannak egymástól, annál kevésbé. Bizonyos területeken gyakran beragadunk rögzült szemléletmódban annak ellenére, hogy máshol sikeresen fejlődünk.
Azokon a területeken, ahol rögzült szemléletmódban vagyunk, hajlamosak vagyunk védekező magatartást felvenni, és ezekben az esetekben sokszor nem is célszerű az egyént direkt módon bombázni a fejlődésorientált szemléletmód kínálta lehetőségekkel. Ugyanis a rögzült szemlélet egyfajta megnyugvást és biztonságot is jelent az egyén számára, amit nem szeretne elengedni. Ha bizonyos korábbi döntéseimet az alapján hoztam meg az életemben, hogy adott képességeimet megváltoztathatatlannak gondoltam (pl. „nekem sosem fog menni a matek”), egy utólagos szembesülés a „lehetett volna másként is” gondolatával gyakran csak ellenállást, további védekezést szül. (Részben ide kapcsolódik, amit a Jobb- és bal agyféltekés személyiség mítoszáról és annak és annak az oktatási rendszerbe történő beszivárgásáról írtam .) Továbbá, a hibáim, amelyekről az gondolom, nem tudok rajtuk változtatni, sok esetben kevesebb rossz érzést szülnek, mint a hibák, amelyekről azt gondolom, hogy lehet és kéne is rajtuk dolgoznom.
Yeager szerint ilyen szituációkban működhet egy távolabbról indított, absztrakt megközelítés. Az indirekt módszerek hatékonyabb működését mutatja egy 2011-ben született egy tanulmány, ahol a csoportos etnikai konfliktusok terén elérhető javulás lehetőségeit vizsgálták. Az olyan konfliktusokban, mint amilyen például az izraeli-palesztin feszültség is, jellemző, hogy az ellentétes csoporttal szemben mutatott rögzült szemlélet (sosem fognak megváltozni) elmozdítható, ha a közösség tagjai olyan általánosabb érveket hallanak, melyek a változás lehetőségét kontextusban mutatják: például olyan megfogalmazásban, hogy ha egy közösség vezetése változik, lecserélődik, az megváltoztatja annak struktúráját, prioritásait, emiatt nyitottabbá válhatnak az együttműködés és kompromisszumok felé.
Mi lesz a fejlődésorientált szemlélet sorsa, amikor a társadalom valóságával találkozik?
A growth mindset kutatások azt mutatják, hogy a leglátványosabb sikerek azok körében mutatkoztak, akik az átlaghoz képest alacsonyabban teljesítettek és ezzel egyidőben támogató környezetet tudhattak maguk mögött. A fejlődésorientált szemléletmód bár megtanulható, nem feltétlenül képes valódi eredményeket produkálni toxikus vagy erőforráshiányos környezetben, ahol nincsenek biztosítva eszközök a fejlődéshez vagy nincs kialakult rendszer a törekvések támogatására. Yeager felhívja a figyelmet arra, hogy a szociokulturális tényezők ebben a folyamatban nem hagyhatók figyelmen kívül. Gyakori például, hogy egy társadalom a gyengébb képességekkel azonosítja a küszködést. Az ilyen és hasonló hiedelmek aláaknázzák az egyéni törekvéseket, emiatt a pszichológia és a szociológia területének szorosabban együtt kéne működnie. A growth mindset nem egy csodapirula és nem is motivációs módszer. Egy alapvetően motiválatlan embert nem fog egy csapásra megváltoztatni, viszont egy egészséges motiváció jó alap a fejlődéshez. Ha a gyerekeket vesszük, náluk a világ megismerésének vágya, a tanulni akarás még természetesen jelen van, csak idővel rárakódnak a szociális és kulturális hiedelmek.
Mi motivál jobban: a várható nyereség vagy a veszteségtől való félelem?
Az ide vonatkozó kutatások az utóbbit támasztják alá. A veszteségre reagáló agyterületeink általában nagyobb aktivitást mutatnak, mint a nyereséggel összefüggő, örömérzethez kapcsolódó területek. Ezek mellett viszont legtöbbször alábecsülik annak jelentőségét, hogy mennyire képes motiválni minket az, ha másokért tehetünk valamit, pedig a legkiemelkedőbb teljesítmények mögött gyakran ez áll. Dale T. Miller pszichológus mondja, hogy az önérdekkövetés normája a nyugati társadalmak jellemző magatartása és ezt is adjuk tovább a felnövekvő generációknak, ezt a mintát látják, ez lesz számukra a „normális”. A másokért végzett munka inkább különlegességnek számít, sőt, néha különcségnek tartjuk.
Több tanulmány is igazolja, hogy a proszociális viselkedés, a másokért végzett munka, vagy az egyénen túlmutató célok olyan tényezők, amelyektől az emberek értelmesebbnek érzik az életüket és mindez korrelál az egyéni elégedettséggel, és sokszor a teljesítménnyel is. Ez megfigyelhető a kamaszok esetében is. Egy tinédzsernek mondhatod azt: azért ülj le matekot tanulni, mert egyszer, úgy harminc évesen, jól fogsz keresni. Ez azonban egy 13 éves számára megfoghatatlan és túl távol is van időben. Ehelyett így is megfogalmazhatod: azért tanulj matekot, mert olyan képességekre teszel szert általa, amellyel- ha egyszer eljön az ideje- valakivel jót tehetsz. Ez is egy bizonytalan állítás, de megadja azt a lehetőséget, hogy már a tanulás közben is jobban érezze magát.
Létezik egy ehhez kapcsolódó kutatás 2014-ből, ahol kamaszok szabadon választhattak random internetes videónézés és unalmas matekfeladatok megoldása között, miután olyan üzeneteket közvetítettek feléjük (például feleletválasztós kérdőíveken keresztül), amelyek bizonyos unalmas iskolai feladatok önmagán túlmutató értelméről szóltak. Az üzenetekben konkrét példákat is tartalmaztak arra vonatkozóan, hogy az adott feladat milyen képességeket fejleszt a tanulóban és hogyan használhatja azt mások vagy a világ javára. A tanulók a kontrollcsoporthoz képest szignifikánsan nagyobb arányban választották ezek után a matematika feladatokat a videózás helyett.
Yeager azt mondja, az önmagunkon túlmutató célokért végzett munka a szenvedést is átkeretezi, továbbá máshogy érzékeled a társadalmi státuszod megváltozását is, ha esetleg elbuksz. Ugyanakkor az önérdekeknek és a másokért való munkálkodásnak végül egyensúlyba kell kerülnie, mert ez teszi lehetővé a legmagasabb szintű munkavégzést.
„Tudj mindent” helyett „tanulj meg mindent”
Mary Murphy Culture of growth című könyvében írja, hogy a rögzült szemléletmód nem csak egyéni, hanem gyakran kulturális jellemző is, ez pedig kifejezetten romboló hatású a közösségekre nézve, toxikussá teszi azokat. A rögzült szemlélet legtöbbször csak úgy ad lehetőséget önmagunk felértékelésére, ha másokat leértékelünk, továbbá gyakori az ilyen közegben a kritizálás is, mely mögött általában az egyén védekező mechanizmusa húzódik, ezzel szeretné elterelni a figyelmet saját gyengeségeiről.
Satya Nadella, a Microsoft vezérigazgatója nevéhez fűződik a mondás, hogy olyan kultúrában élünk, ahol a „tudj mindent” elv dominál. Ez a hozzáállás a rögzült szemléletmód elvárásrendszerébe tartozik. Azokban a közösségekben, ahol az emberek félnek hibázni (Mary Murphy ezt zseni kultúrának hívja), megjelenik a hazudozás és a „nem etikus rejtegetés” mint viselkedési forma. Ez ahhoz vezet, hogy az eltitkolt hibák nem lesznek kijavítva, ami például egy vállalati környezetben kifejezetten nagy probléma.
Ehelyett egy olyan kultúrára lenne szükség, ahol a „tanulj meg mindent” válik vezérelvvé, és ahol a hibákat a fejlődési folyamat természetes részének tekintik.
Szerkesztői záró gondolatok:
Azért választottam következő témának ennek a beszélgetésnek a fordítását-összegzését, mert egyrészt az evolúciós pszichológia egy viszonylag fiatal kutatási terület, ahol egyben egy izgalmas kísérlet is zajlik különböző, az emberi viselkedéssel foglalkozó tudományterületek szintézisére, ez a beszélgetés pedig ad egy kis betekintést, hogy milyen szempontok szerint vizsgálódnak az ezzel foglalkozó szakemberek. Másrészt, ez az interjú több, a témához tartozó érdekes és az aktualitását talán soha el nem vesztő kérdéssel foglalkozik.
A cikk írása közben kikerestem az evolúciós pszichológiával kapcsolatban megfogalmazott leggyakoribb kritikákat is, íme néhány:
- Túl fiatal terület, még nincs igazán kidolgozott tudományos módszertana az állításai alátámasztására. – Az evolúciós pszichológiával foglalkozók elismerik, hogy a módszertan folyamatosan fejlődött az elmúlt évtizedekben, és fontosnak tartják a többi kapcsolódó tudományterülettel való együttműködést (pl. genetika, neurobiológia, etológia, antropológia).
- Túl sok spekulatív hipotézissel él a pleisztocén kori ember viselkedését illetően, ami nem ellenőrizhető, mivel nem ismerjük az akkori körülményekre adott kognitív válaszokat. Erre az evolúciós pszichológia válasza az, hogy viszont a főemlősök viselkedése, és azok összevetése a mai ember viselkedésével jó kiindulási alapot ad.
- Nem veszi figyelembe elég súllyal a kulturális hatásokat. Erre azt mondják az evolúciós pszichológia egyes képviselői, hogy a kultúra és a genetika kölcsönhatásszerűen működik (kultúra-gén koevolúció elmélete). A populáció génjeinek változásai következtében változnak a kulturális gyakorlatok. De amint egy új kulturális gyakorlat kialakul, szelekciós nyomást hozhat létre, amely újfajta adaptációkhoz vezethet.
- Magában rejti a félreértelmezés lehetőségét, hozzájárulva a szexizmushoz, rasszizmushoz, társadalmi különbségek igazolásához, szociál darwinista elképzelésekhez. Az evolúciós pszichológia ezt határozottan visszautasítja, önmagát leíró tudományként definiálja, amely az emberi viselkedést evolúciós szempontból vizsgálja és magyarázza. Az, hogy van egy megértés egy adott adaptív viselkedésforma mögött, nem azonos azzal, hogy morálisan igazolttá válik.
Az eredeti beszélgetés:
További források és további olvasnivalók:
- https://www.nature.com/articles/s41586-019-1466-y -A national experiment reveals where a growth mindset improves achievement
- https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/17439760.2016.1209541 – Prosocial behavior increases perceptions of meaning in life
- http://homepages.se.edu/cvonbergen/files/2012/12/Mindsets-and-Human-Nature_Promoting-Change-in-the-Middle-East-the-Schoolyard-the-Racial-Divide-and-Willpower.pdf – Mindsets and Human Nature: Promoting Change in the Middle East, the Schoolyard, the Racial Divide, and Willpower
- https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC8299535/ – What Can Be Learned from Growth Mindset Controversies?
- https://psycnet.apa.org/record/2008-05398-002 – Defensiveness versus remediation: Self-theories and modes of self-esteem maintenance.
- https://pmc.ncbi.nlm.nih.gov/articles/PMC4643833/#SD1 – Boring but Important: A Self-Transcendent Purpose for Learning Fosters Academic Self-Regulation
- https://journals.sagepub.com/doi/10.1177/1948550616644657 – Evaluating the Domain Specificity of Mental Health–Related Mind-Sets