Mentális energiatakarékosság és kognitív shortcutok

Az ember evolúciósan kognitív energiatakarékosságra van kódolva. Ennek oka, hogy az agy működése meglehetősen anyagcsereigényes folyamat. A vonatkozó publikációkból kirajzolódik, hogy olyan választási környezetben, ahol (bármilyen okból) nem elegendő az információ a választói döntés megalapozott meghozatalához, az emberek hajlamosabbak kognitív heurisztikákat alkalmazni. A kognitív heurisztika itt annyit jelent, hogy egyfajta „egyszerűsített problémamegoldást” alkalmazunk benyomások, prekoncepciók, részben vagy teljesen öntudatlan pszichológiai mechanizmusok, automatizmusok alapján.

Ilyen heurisztika lehet például az ideológiai címkék vagy sémák használata. Tegyük fel, hogy a konzervatív eszmékkel azonosulok, ezért olyan jelöltre akarok szavazni, aki szerintem ezeket az eszméket képviseli. Probléma ott adódhat, hogy ha egyszer valakit beazonosítottam konzervatívnak, viszont nincs részletes tudásom a jelölt tényleges programjáról és nézeteiről, hajlamos lehetek az általam ismert séma alapján „kiegészíteni” a hiányzó ismereteket. A séma fogja számomra megmondani vagy kiegészíteni, mit gondolhat a jelölt, nem pedig az objektív adatok. Így aztán előfordulhat, hogy egyszerűen nem észlelem, vagy figyelmen kívül hagyom a jelölt felől érkező ellentmondásos információkat. Ehhez hasonlóan egészítjük ki a jelöltről alkotott képünket akkor is, amikor van egy előzetes elképzelésünk a párthovatartozás szerinti jelölt-prototípusról. Tehát maga a párthovatartozás ismerete is kognitív heurisztikaként funkcionál.

A heurisztikák sorába tartozik az is, amikor mások ajánlásaira hagyatkozunk informálódás helyett (az ajánlás mögötti érdekeltség ellenőrzése nélkül). És ilyen szerep jut sokszor a közvéleménykutatások eredményeinek is. Azok ugyanis nem csak egy mérési eredményt közölnek, hanem befolyásolnak is azzal, hogy az „életképességről” adnak információt, ami a választó számára szintén kognitív erőfeszítéseket spórol meg. Ismerve a közvélemény-kutatások manipulálási lehetőségeit, egyáltalán nem tekinthető véletlennek, ha egy adott kormánypártnak saját udvari közvélemény-kutató intézete is van, melyet épp a fenti hatások ismeretében valójában nem csak mérésre, hanem a választói viselkedés befolyásolására is használhat. Ez hasonló ahhoz a jelenséghez, amit Barabási Albert László hálózatkutató ír A képlet című könyvében a preferenciális kapcsolódásról, vagyis, ha úgy hisszük, hogy mások jót gondolnak egy személyről vagy projektről, akkor mi is hajlamosabbak leszünk ezeket pozitívan „díjazni”- a tényleges teljesítménytől függetlenül. (Sőt, ahhoz is hasonlít, amit a múltkori, evolúciós pszichológia témájú cikkben írtam a rocksztár effektusról)

Végül, a heurisztikák közé sorolhatók a jelölt kinézetéből (esztétikum, életkor, nem, rassz), viselkedéséből fakadó, személyiségre vonatkozó sztereotípiák is.

Minél kevesebb politikai információval rendelkezik valaki és minél alacsonyabb szintű a politikai műveltsége, annál jobban hagyatkozik ezekre a heurisztikákra, továbbá annál nagyobb az esély rá, hogy a döntése nem lesz összhangban azzal, ami a tényleges érdekeit szolgálná. Ugyanis az ilyen kognitív egyszerűsítést szolgáló tényezők sokszor torzítanak, téves társításokat hoznak létre (ha jól beszél, akkor biztosan jó vezető is; ha tanár, akkor biztosan szociálisan érzékeny stb.) és fokozottan kiszolgáltatottá tesznek a média által közölt információknak is. Ez magyarázatul szolgálhat azok számára, akik értetlenül állnak a jelenség előtt, amikor adott pártra úgy szavaz akár egy jelentősebb társadalmi réteg is, hogy annak érdekeit az a legkevésbé sem képviseli. És magyarázatul szolgálhat arra is, hogy miért látjuk döcögni a demokratikus képviseletet.

A kutatások szerint ugyanezek a heurisztikák viszont közelebb viszik a megfelelő döntéshez azokat, akiknek magas szintű a politikai tájékozottsága. Ezek a választók ugyanis, bár használják a heurisztikákat, de sokkal hatékonyabban, képesek jobban összeilleszteni őket az objektív információkkal és ellenőrizni a megbízhatóságukat.

Hogyan keresünk, és találunk kizáró okokat?

Volt olyan vizsgálat is, ahol kifejezetten azokat a választási szituációkat nézték, ahol a pártpreferencia kevésbé játszik hangsúlyos szerepet (ez lehet például helyi választás vagy egy alacsony minőségű információs környezet). A választók ilyenkor hajlamosak számukra kizáró okokat keresni a könnyebb döntéshez. Viszont itt is különbség mutatkozik a politikailag tájékozottabb és kevésbé tájékozott szavazók között abban, hogy mennyire relevánsak ezek a keresések. A jól informált választó ilyen típusú keresése inkább a politikai programhoz kapcsolódik, míg a kevésbé tájékozott vagy kisebb politikai tudatossággal rendelkezők inkább szubjektív, a jelölt személyiségéhez köthető kizáró tényezőkre figyelnek (életkor, vallás, beszédmód). Utóbbiak esetén ezek a keresett jegyek sokszor nem konkrétak, irrelevánsak vagy nem megalapozottak, ezért gyakran vezetnek inkompetens vagy nem a választó valódi érdekeit képviselő jelölt megválasztásához.

Az észlelt személyiségjegyek szerepe egyébként minden választói csoportban fontos, de eltérő hangsúlyokkal és relevanciával. Függ a politikai műveltségtől és attól is, milyen mértékben áll rendelkezésre hozzáférhető és jól strukturált információ. Minél információhiányosabb az adott választási környezet, annál jobban előtérbe kerülnek a személyiséghez köthető heurisztikák.

Mit akar valójában a választó: gazdasági-társadalmi előnyt vagy pszichológiai hasznot?

Jenke és Huettel azt állítja egy 2016-os tanulmányban, hogy az elterjedt modellekkel ellentétben a választói döntés nem a politikai ajánlat és egyéb, nem politikai jellegű információk (személyiség, társadalmi identitás) egymást erősítő hatásából adódik, melyekből végül egy racionális döntés születik, hanem ezek pont hogy versenyeznek egymással. Ez a versengés sokszor anomáliákat szül a választói viselkedésben.

A választói haszon szerintük kétféle forrásból fakad: azokból az előnyökből, amelyek a politikai ígéretek remélt megvalósulásából származnak, és azokból, amelyek az egyéni identitás megerősítéséből származnak. Ez a két tényező viszont dominanciaharcban áll egymással és ha a választó számára fontosabb, hogy az egyéni identitását (és a valahova tartozását) önmaga és mások számára megerősítse, az háttérbe szoríthatja a saját gazdasági-társadalmi érdekeit (lásd Brexit). A szerzők utalnak rá, hogy ennek alátámasztására megfelelő kiindulási alapként szolgálnak azok az agyi képalkotó eljárásokat alkalmazó kutatások, ahol a gazdasági jellegű döntésekhez, illetve a szociális értékválasztáshoz kapcsolódó agyterületek aktivitását vizsgálták. Szorgalmazzák a kognitív- és idegtudományok nagyobb mértékű bevonását a politikai döntésekhez kapcsolódó kutatásokba. Úgy vélik, a neuropolitika mint interdiszciplináris tudományterület fejlődése további megértésekkel szolgálhat majd a választói viselkedéssel összefüggésben.